3. Bizalom?

- Hogy hívnak?

- Mintha nem tudnátok.

- Igaz. Nem félsz tőlünk? –ezen meglepődtél.

- Nem. –próbáltál határozott lenni. Láttad, hogy a fiatalnak egy félmosoly jelenik meg az arcán.

- Miért nem?

- Ez számít?

- Nem. Haladjunk tovább. Miért voltál ott azon az estén? És jobban teszed, ha nem hazudsz!

- Már mondtam. Arra mentem haza. Zajokat hallottam. Meg akartam nézni mi az. Bementem, és titeket találtalak. Senki sem küldött. Azt sem tudom, kik vagytok.

- Igazat mond. –mondta az idősebbik.

- Elég gazdagnak tűnsz. Mivel foglalkozik a családod?

- Az apám benne van a felső tízezerben. A hivatalnál magasabb rangban dolgozik.

- És az anyád?

Nem válaszoltál egy darabig. Nem szerettél róla beszélni.

- Meghalt –nyögted ki nehezen. Érezted, hogy a fiatal meredten néz téged. Pár perc csönd következett.

- Ne haragudj. –mondta a nő

- Mit érdekel ez titeket? –mondtad durván és ránéztél.

- Van testvéred?

- Nincs.

- Barátod? –tudtad, hogy barát alatt pasidra gondolt.

- Nincsen, de minek akartok tudni ilyeneket?

- Az legyen a mi dolgunk. Hány éves vagy?

- 22.

- Láthattunk már a médiában?

- Nem. Vagyis modellkedtem már korábban, és fotóztak is már. De csak pár alkalom volt.

- Gondoltam, mivel tökéletes a külsőd. –mondta az öregebbik. Félve ránéztél, majd a fiatalabbikra. Ő csak megrázta a fejét, hogy nem kell félned.

Ők beszéltek még egy kicsit, majd elmentek. Megint ketten maradtatok.

Újabb egy hét telt el. A fogva tartód közelében kezdtél megnyugodni. Nem tudod miért, de bíztál benne. Tudtad, hogy nem fog bántani. Egyik délután te szokásosan ültél a kanapén. Ő a konyhában az asztalnál dolgozott a laptopján.

- Hogy hívnak? –kérdezted hirtelen. Lassan rád nézett, majd felállt és leült melléd. Először nem mondott semmit csak nézett.

- Kim Hyun Joong vagyok. Miért akartad tudni?

- Te is sokat tudsz rólam. És, ha elmondtad, akkor csak nem volt olyan titkos. Azt is tudod, hogy nem dobnálak fel. Ha kételkednél bennem, nem mondtad volna el.

- Ügyes. –mondta meglepődve. A hátad mögé nyúlt és elengedte a kezedet. Elkezdted simogatni a csuklódat.

- Ezt miért csináltad?

- Tudod te azt.

Megint csönd következett.

- Mikor halt meg az anyukád? –kérdezte. Meglepődve ránéztél.

- 8 éve.

- Hogyan?

Nem válaszoltál egyből.

- 14 éves voltam. Az iskolából jöttem haza a legjobb barátommal. Mikor bementem a házba apukámat, és a 2 testőrömet találtam. Láttam rajtuk, hogy nagyon szomorúak. Tudtam, hogy gond van. Abból is tudtam, mert anyukám nem volt ott. Azelőtt mindig a ház előtt várt engem. Egyből apukámhoz fordultam. Ő leguggolt elém és csak annyit mondott: „meghalt”. Nem kérdeztem vissza, tudtam kire gondol. Üvöltve szaladtam ki a kinti tó melletti hintához. Rengeteg időt töltöttem ott vele. Csak sírtam és sírtam. Hosszú hónapokig nem beszéltem senkivel. Nem tudtam feldolgozni.

- Miben halt meg?

- Először nem akartam megtudni. De idővel, ahogy kezdtem feldolgozni rákérdeztem Louisnál a testőrömnél és egyben nagyon közeli barátomnál. Ő mondta, hogy amikor jött haza az egyik útjáról, ahova miattam ment. Egy különleges ajándékot akart nekem adni. És ahogyan jött haza, egy fekete autó beléjük száguldott. Direkt. A másik sofőr túlélte és azóta sem tudom, hogy ki ölte meg az anyámat. – egy pár könnycsepp gördült le az arcodon. Nem mondott semmit. Tudtad, hogy próbálja feldolgozni azokat, amit az imént mondtál. Aztán csak annyit éreztél, hogy megfogja a kezedet. Ránéztél. Ő is csak nézett téged. Rájöttél, hogy egy gyilkosnak mondtad el azt, amit kevés emberrel osztottál meg.